Cikkek, esszék

Hogyan butítjuk el generációk sorát, és mi a baj valójában azzal, ami most zajlik?

Az utóbbi kérdésre lényegesen egyszerűbb a válasz, mint arra, hogy kinek áll érdekében lerohasztani az ország szellemi életét?

Valójában a válasz nagyon egyszerű is lehetne, ha azt gondolnánk, hogy valóban van odafent valaki a magasabb körökben, aki olyan elvetemült és okos, hogy ki tud tervelni egy ilyen nagyszabású és észrevétlen népirtást, mint ez a mostani. Csakhogy a helyzet az, hogy abból, ami a „kamerák előtt” zajlik elég világos, hogy az úgynevezett döntéshozóknak igazából halvány lila dunsztjuk sincs, mit okoznak valójában mindazzal, amit tesznek.

Milyen furcsa, hogy mennyi mennyi film szól arról, hogy a gonosz tudós, kiszolgáltatja a világot és lakóit egy még nála is gonoszabb és sötétebb erőnek, abban bízva, hogy ő jól fog járni, és egy sem bír eljutni gondolatban odáig, hogy bizony ő maga éppen úgy része a népességnek, melyet kiirtanak, mint a többi szerencsétlen, akikre nem gondolt.

Mert nem tudunk rendszeren kívül maradni. Ha én magyar vagyok és a magyar nép eltűnik, akkor hiába magyarkodom majd itt egyedül. Ha ember vagyok és az embereket kiirtják, a fene sem szeretne egyedül maradni ezen a gyönyörű bolygón, miközben felégették, elárasztották vagy kilőttek az atomrakétákat.

Menj ki az utcára és járkálj kicsit nyitott szemmel. A fiatalok egymástól még akkor is el vannak szigetelve, ha történetesen egy helyen állnak ülnek stb. Nem beszélgetnek, hanem a mobiljukat, táblagépüket nyomkodják begubózva, olyan hajlott háttal, hogy szinte hallod sikoltozni a csigolyáit. Az arcuk és a szemük a semmibe révedve, elbutulva, letompulva úgy áll előttünk, mint egy robot, melyet beprogramoztak és csak a parancsra vár.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

És ez már egy két éves korban elkezdődik. Teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy a kocsmában, ahová meccset nézni jönnek az emberek a tóparton, apuci lehozza két éves kisbabáját és a kezébe nyomja a mobilt, hogy játsszon vele. A gyereket persze leköti a játék, nem kell vele foglalkozni, nem zavarja aput a meccs nézésében. Mi magunk vagyunk azok, akik segítünk a saját gyermekeink elpusztításában.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a nagy médiagyártók MINDEGYIKE távol tartja családjától ezeket az eszközöket. Esténként még tv-t sem néznek, hanem a családi asztalt körbe ülve beszélgetnek vacsi közben.

Vannak alternatív pedagógiák, amelyek nagyon nagy gondot fordítanak arra, hogy ne csak a gyermekeket fordítsák vissza erről az igen veszélyes útról, hanem legalább annyira a szüleiket is.

Akár diák vagy, aki az elsivárosodás útján jár, akár szülő, aki még nem ébredt fel, hogy merre visz az út, mindenképpen változtatnod kell.

Ha diák vagy, akkor ki kell nyitnod a szemedet és meg kell látnod, mennyire egyedül vagy, pedig látszólag az egész világgal kapcsolatban vagy a mobiloddal. Őszintén szembe kell nézned az igazsággal: szinte folyamatosan magányos vagy. De miért ha egyszer oly sokan vannak veled kapcsolatban?

Ha szülő vagy, nyisd ki a szemed és lásd meg, mennyire elveszítetted a gyermek nevelésének jogát. De vajon erről ki tehet? Ki engedte ki a kezéből a gyeplőt? Kit nem érdekel, amit a gyermek mondani vagy játszani akar, ki akart megszabadulni tőle már akkor, amikor két éves volt? Ha ezt a hibát vissza akarod csinálni, ahhoz rengeteg türelem és erő kell, mert minél idősebb lett a gyermeked, annál inkább beíródott neki, hogy drága szüleit nemigen érdekli, hogy vele valójában mi van.

Ha pedig azt gondolod, te kivétel vagy, akkor csináljunk egy gyors tesztet, hogy valóban az vagy-e:

1. Amikor a gyermeked három négy éves volt és napi hússzor ment oda hozzád, hogy mesélj, vagy játssz vele, hányszor mondtál igent, és hányszor utasítottad el azzal a kifogással, hogy dolgod van: takarítanod kell, főznöd kell, vagy dolgoznod kell, vagy felnőtt ügyeidet kell intézned?

2. Hányszor kapcsoltad be neki inkább a tv-t vagy a dvd-t vagy a számítógépet, hogy hagyjon már egy kicsit lógva?

3. Heti hányszor hívtál hozzá bébiszittert, hogy elmehess fontosabb programjaidra?

4. Heti hányszor nem voltál ott, amikor elaludt, illetve amikor felébredt?

5. Hetente hányszor készítettél neki főtt ételt, hányszor vártad a saját kezeddel készített ebéddel vagy vacsorával?

Még nagyon sokáig sorolhatnám. De ennyi is elég, hogy felébredj. Ha a kérdésekre adott válaszaidból az derül ki, hogy legalább fele részben elutasítottad a gyermekedet, akkor mostanra elveszítetted az irányítást felette. Akárhány éves is.

Amikor egy gyermeket először hagynak sírva elaludni, akkor és ott elveszíti a bizalmat a szüleiben. Azokban a lényekben, akiket azért rendelt melléje a sors, hogy mindig vigyázzanak rá, hogy mindig mellette legyenek, hogy ne csak testi, hanem lelki táplálékait is megadják számára. Hogy szeressék abban az értelemben, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen, és ne akarjanak belőle egy Pigmaliont faragni, aki majd olyan lesz, amilyennek ők egy gyermeket elképzeltek.

A gyermek nem egy üres lap. Jön valahonnan és tart valahová. Nem dolgunk baromságokkal teleírni a lelkét, amiktől aztán felnőttként egy életen át próbál majd megszabadulni, ahogyan m,i is tettük.

Az, hogy ma elveszítettük az ismeretet az emberről és így a gyermekről is, oda vezetett, hogy fogalmunk sincs, valójában mi lenne jó neki otthon, az oviban vagy az iskolában, az edzésen vagy a szakkörben. Előállt a tipikus vak vezet világtalant esete. Sőt! Ha egészen durva akarok lenni, akkor vak vezet látót, mert a kisgyermeknek még nagyon is veleszületett tudása van arról, hogy mi lenne jó neki. Igazából már az is elég lenne, ha valóban odafigyelnénk rá, és ő segítene nekünk a dolgokat jól csinálni. Más szóval te vagy az Úr ebben a hajcihőben. A változás soha nem jöhet felülről. Csak tőled indulhat el.

Következő cikkünkben arról lesz, szó, hogy mit kell tennünk, hogy ne veszítsük el a gyermekünket és ne akkor ébredjünk rá, hogy baj van, amikor túllőtte magát.

1. rész >>>