Cikkek, esszék

Mi lesz a gyermekeinkkel? Mivé akarja formálni őket az Állam? És ki a fene az az állam valójában?

Emlékeztek rá, mennyire utáltunk iskolába járni? Mennyire be voltunk tojva a dolgozatok előtt? Különösen az első négy osztályban? Milyen szívszorongva vártuk a piros pontot és mennyire szégyelltük magunkat, ha fekete pontot kaptunk vagy ne adj isten egyest?

Persze sok jó tanuló volt és van, akik kockára ülték a seggüket, és te legszívesebben nekiestél volna a képmutatóan vigyorgó strébereknek, pláne, amikor láttad, hogy bejön nekik. A tanár kedves velük, és még akkor is jobb jegyet kapnak, mint te, ha történetesen nem készültek.

Karinthy Frigyes a jó tanuló felel és a rossz tanuló felel című írásai pontosan attól annyira szórakoztatóak, mert mi is átéltük mindazt. Ahogyan a perceket is anya hazaérkezése előtt, amikor ezerrel jár az agyunk, hogy mi a fenét fogunk kitalálni, miért lett hármas a mi dolgozatunk, és a barátunk, vagy padtársunk miért tudta ötösre megírni ugyanazt?

De emlékszel az előző estére, amikor elkalandozva ültél a matekkönyv vagy a töri könyv végtelenül unalmas UNALMAS sorai felett, valami sokkal izgalmasabbon merengve? Megtervezted az első felfedező utadat a Kalaháriba, vagy azon gondolkodtál hogy az a tizenkettedikes fiú tényleg téged nézett, vagy csak a fény és árnyék csalta meg a szemed a múltkor? Ezek a gondolatok halasztást nem tűrőn öntik el az elmét, különösen az esti álmodozás időszakban, amikor már semmi mást nem szabadna csinálni, mint a semmibe merengeni, és színes fantáziaképeket élvezni. Vagy olvasni. De nem egy ilyen hót unalmas cuccot, mint a tankönyv, amit mintha direkt arra találtak volna ki, hogy helyettesítse az inkvizíció kinzócölöpjeit és körömtépkedőit.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

Emlékszel milyen nagyon vártad az iskolát, amikor még ovis voltál? Milyen büszkén mentél az első napon az iskolába és micsoda elképesztő csalódás volt azt hallgatni, hogy ne mocorogj folyton vagy hol és hogyan tartsd a kezed és miért nem jó, amit rajzoltál, vagy hogy otthon felejtetted a hangod kisfiam?

Mennyi fájdalmat, keserűséget, megaláztatást kellett átélned az első pár évben, amíg végül karcosra csiszolódott lelkedet olyan vastag réteg fedte be, amin már képtelen volt be vagy kisütni a tudás.

Sokan soha nem gyógyulnak meg abból a fájdalomból, amit az iskola okozott nekik, soha nem jönnek rá, hogy ők ugyanolyan csodás lények, mint azok, akik minden nap ötösöket vittek haza, és hogy az iskolarendszer egy buta, csökönyös, korlátolt és szűk látókörű tanár, aki csak annak tud örülni, aki éppen azt a tantárgyat tudja jól, amit ő tanít.

Nem mutathatod meg a te saját kreatív csodálatos lényedet, mert annak éppúgy nincsen helye az oktatásban, mint az orvoslásban egy egészségesen szülni akaró nőnek.

Te nem lehetsz jó a nemezelésben, vagy az asztalkészítésben, mert a mesteremberek eltűntek a Föld színéről, és az a cél, hogy egy multi pénztárosainak sorát gyarapítsad, nem pedig az, hogy olyan csipketerítőket készíts, aminek a világ minden tájáról a csodájára járnak.

Lassan a művészetek is már csak a zenére és a festésre szorítkoznak, de igazából már ezek sem a szépséget képviselik, csak a kétségbeesett emberek önkifejezését. Mindenünk a verseny és a leskelődés. Mindenki csak akkor érvényesül, ha a média felkapja, mert valaki vagy világhírű vagy egy senki. Olyan nincs, hogy néhányan szeretik, mert ugyanabban a kocsmában játszik egy életen át, és ez elég neki. Már amúgy sincsenek olyan kocsmák, ahol zenélni lehet, és ha lennének is belefulladnának az állandóan felbukkanó szerzői jogvédelmi emberek papírjaiba.

Szóval a mai divatos pedagógia, az öreg és gyöpös agyú vén csoroszlya, akire jól emlékszel még gimnáziumból, akinek a láttán mélyen elfogott a hit, hogy márpedig gonosz boszorkányok igenis léteznek, és ráadásul oda engedik őket közvetlenül a te közeledbe, nem hagy téged élni. Nem nyugszik, amíg derékig érő fonott copfjával ostorként csapkodva, borzasztóan vastag szemüvegén át lehetetlenül nagyra nagyított sárgás szemeivel bámulva tönkre nem teszi a lelkedet, kiirtva belőle minden élő és szikrázó kíváncsiságot, mely veled együtt jött a világra, és amely mindig megsúgta, merre tovább. Nem nyugszik, amíg kisebbségi komplexusától hajtva, el nem hiteti veled, hogy éppolyan középszerű vagy, mint ő, és belőled sem lesz senki, sőt, csak belőled nem lesz senki, mert te a világ legsemmirekellőbb gyermeke vagy és szégyenbe hoztad az egész családodat.

Nem nyugszik, amíg úgy nem érzed, hogy elvesztetted minden életcélodat, eltévedtél a sötétben és már a multik állásajánlata is csak egy vágyálom, mert onnan, ahol te vagy, csak egy út van és az a lefelé.

Állásról állásra vándorolva rettegsz, hogy miért nem tudsz semmit, miért nincs halvány lila dunsztod sem, hogy minek élsz egyáltalán. És mindez egy pedagógia miatt, amelyet az emberhez semennyire nem értő, rosszindulatú, sötét erőket szolgáló, rabszolgák agyaltak ki, akiknek egyetlen célja van, hogy uruknak megfelelő mennyiségű további rabszolgát szállítsanak le, akik teljes lelki és szellemi sötétségre kárhoztatva nem törődnek semmi mással, csak hogy meglegyen a napi betevőjük.

Ki az Úr ebben a pokoli hajcihőben? Kinek a terveit követjük oly mohón, generációk sorsát pecsételve meg a lehetetlenül idióta pedagógiai programokkal? Kinek tesszük meg azt a szívességet, hogy megöljük a gyermekek lelkét már az első négy osztályban? Kinek van abból haszna, hogy a gyermekeink megbetegednek, mert annyira félnek iskolába járni, és barátokat veszítenek el a féltékenység és gyűlölködés miatt? Kinek van haszna abból, hogy a rengeteg tudás a végén csak egy multi pénztárosi állásra legyen elegendő?

2. rész >>>