Cikkek, esszék

Mit tennél, ha tizenöt évesen kiderülne, hogy mindig is halottnak hitt apád a helyi kórházban haldoklik? Mit tennél, ha egész életedben egy tévedésnek gondolnád magad, aki senkinek sem kellett? Mit tennél, ha csak egy egyetlen módját ismernéd annak, hogy bebizonyítsd, hogy létezel: ha lopsz? És akkor egyszer csak valaki azzal szembesít, hogy Isten szeretett gyermeke vagy.

Ahogy néztem a filmet és ezt a tizenöt éves gyereklányt, akinek egy egész élet szomorúságát kellett megbocsájtania ilyen fiatalon, az jutott eszembe: Miért csak akkor örülünk, amikor valaki első lesz a versenyen? Mi lett volna, ha a kislány nem első a városi terepfutó bajnokságon, hanem második? Akkor nem negyvenöt embert hagyott volna le csak negyvennégyet? Mi ez a megszállott hülyeség, hogy csak az első hely ok? És miért szomorkodik minden második helyezett minden amerikai filmben? A focicsapat edzőjét kirúgással fenyegetik, ha a csapata nem nyeri meg a bajnokságot. Ezt sosem értettem. Hiszen minden bajnokságon csak egy nyertes van. A többi edzőt minden évben kirúgják?

Nevetséges.

Azt értem, hogy az, akit legyőz az első, nem vidám. Ez teljesen érthető, hiszen legyőzték. Ki szereti, ha legyőzik? Márpedig ez egy verseny. Egy csata. Oda ugyebár azért megyünk, hogy összemérjük másokkal az erőnket. Ha nem ez a cél, akkor el is mehetünk futkosni egyedül az erdőbe, nem kell feltétlen nevezési díjakat fizetni teljesen feleslegesen.

De miért lógatja az orrát a második helyezett teljes szurkolótábora? Az kimaradt nekik a moziból, hogy a versenyzőjük a teljes mezőnyt maga mögé utasította, egyetlen ember kivételével? Miért nem dobáljuk a magasba a másodikat és a harmadikat és a negyediket? Miért hagyjuk őket szomorkodni, miközben hatalmas teljesítményt nyújtottak? Nem szabadna magukra hagyni őket, sőt még az is marhaság, ha együtt sírunk velük. Hiszen másodikok lettek!!! Ez csodálatos eredmény! Persze, ha ez embert a gőg hajtja az más, akkor teljesen érthető indokai vannak: akkor jön a szidás, a megszégyenítés. Hány ilyet láttam a versenyeken, miközben a férjemre vártam a pálya szélén.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

Fut az apa a fia mellett – persze csak pár métert, mert többet nem bír, mert kifogy a szuszból – és végig szidja és üvölt vele, hogy szedje már össze magát és nyerje meg ezt a nyomorult versenyt. Hát kinek ne lenne kedve ezek után nekilendülni, és nyerni? Micsoda motiváló szavak! Az ember azt gondolná, mindenki olyan, mint én, és ha a szülei így beszélnek vele, akkor lelép.

De képzeljétek, nem így van: a gyermeki lélek sokszor elhiszi, hogy az egyetlen út az engedelmesség, és már csak ennek az egy dolognak kell megfelelnie és akkor végre szeretni fogják.

Micsoda csapda! Az a szülő, akinek a mondata, vagy gondolata úgy kezdődik, hogy "majd szeretlek ha" és itt aztán csak a fantázia szabja meg a határt, szeretlek, ha jó jegyeket hozol, ha kitakarítasz, ha nem feleselsz, ha orvosnak mész vagy jogásznak, ha másik párt választasz magadnak stb stb. Szóval az ilyen szülő azt üzeni neked, hogy soha nem leszel elég jó.

Ha egy gyereket nem önmagáért szeretünk, hanem valamiért, ami nem ő, hanem egy tette, vagy tulajdonsága esetleg képessége, akkor meg fogja kérdőjelezni Önnön létezésének fontosságát.

Alex Kendrick minden filmjének egyetlen fő üzenete van:

Isten úgy szeret, ahogy vagy.

Feltételszabás, elvárások és személyválogatás nélkül. Kétségtelen tény, hogy erre nos mit kerteljünk, egyedül ő képes maradéktalanul. De azért megpróbálhatjuk legalább hellyel-közzel utánozni. Mondjuk a gyerekeinkkel szemben. Hiszen úgy is őket szeretjük tőlünk telhető módon a legjobban.

Akkor kezdhetjük velük, nemde?

Szeressük őket úgy ahogy vannak, olyannak, amilyenek. Erősítsük meg őket ebben szavakkal is, hogy érezzék: önnön létezésük az oka annak, hogy szeretve vannak és ez elég is hozzá.

Ez a szeretet mindennél erősebb motiváció, hiszen minden gyermek arra vágyik, hogy beteljesítse a sorsát. A saját sorsát. Nem a szüleiét, nem a nagymamáét vagy egy tanárét, hanem a saját sorsát.