Cikkek, esszék

A gyermekek mai zenei élményei és a társadalom elszürkülése 2.

Mit nevezünk jó zenének? Ez a kérdés durván megosztana akár egy száz fős baráti társaságot is. Még az is meglehet, hogy százfelé. Azt gondoljuk manapság, hogy aki igazán szabad, önálló ember, annak az ízlése is pont annyira önálló, és mi sem áll távolabb a mai trendektől, mint az, hogy az ember azt higgye, ő egy birka, egy tömegember.

zene gyerek neveles

Érdekes egybeesés, hogy miközben azzal reklámoznak számunkra minden létező terméket, hogy ettől leszünk annyira egyediek, hogy a másik nem alighanem a lábunk előtt fog heverni, aközben mindenkinek ugyanazt adják el, hiszen különben elmarad az extra profit. Régen, amikor elmentél a cipészhez, akkor látszólag három cipő közül választhattál, de ez csak a látszat. Az a cipő ugyanis pontosan a te teljesen egyedi lábadra készült. Alig valaki lett volna rajtad kívül, akinek szintén úgyannyira kényelmes mint neked. Ha ma bemész egy cipőboltba, hatezer pár közül válogathatsz, de nincsen egyetlen egy sem, amit a te lábadra gyártottak volna. Hát ennyit a látszólagos egyediségünkről.

A zenével nagyon hasonló a helyzet. Ha bemegyünk ma egy diszkóba ott száz együttes száz dalát halljuk, de érdekes módon mind ugyanolyannak hangzik. Ha valaki ír egy zenét, amit nem tömegfogyasztásra gyártott és a valós lelki történéseit sűríti bele, akkor az egészen biztosan „nem illik majd bárki lábára”. Mitől van az, hogy mégis annyi fiatalnak tetszik ugyanaz a zene, és ez mindig is így volt? Különben ugyebár nem létezhetnének sztárok.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

Ez az úgynevezett tömegízlés jelensége, ami ma már szinte szítok szó, egyediségtől kipúposodó korunkban. Figyeld csak meg! Ha a barátod, vagy barátaid szeretnek valamit, azt te is szeretni szeretnéd, mert az összetartozás érzése igazából mindig nagyobb erőt és biztonságot nyújt, mint az, amikor mindenben más vagy, folyton kilógsz, ráadásul abban, amiben az igazán tökös fiúk, vagy vagány csajok, vagyis a vezérek egyetértenek.

Ha folyton szemben mész a fő irányokkal, nagyon magadra maradsz. És hiába vagy piszkosul egyedi, ettől még magányos leszel. Hát ezért hallgatja ma mindenki azokat a zenéket, amiktől az idősebb generációt a hideg rázza. Egyfelől, mert a többiek is azt hallgatják, másfelől meg pont azért, mert a másik generáció nem hallgatja, és ettől lesznek ők valóban az a generáció, ami.

Mégis hogy gondolhatjuk, hogy bármiféle beleszólásunk lehet abba, hogy hogyan alakul gyermekünk zenei ízlése? Mitől fog egy mai tizenéves Wagnert hallgatni, vagy Bach-ot, vagy Beatlest és egyáltalán szükséges-e.

Mi a különbség Weeknd és Wagner között? Miért kellene inkább azt hallgatni és nem e modern sztárt, akinek hatása minden kétséget kizáróan meghatározó a mai fiatalok körében?

Az igazság az, hogy erre senkit sem kell rávenni. Teljesen normális menete a fejlődésnek, hogy kamaszként csatlakozunk ahhoz, amit a többiek szeretnek, és imádjuk azt, akit akkor kap fel a média, amikor szertelenül fiatalok és életimádók vagyunk. Amikor mindent ki akarunk próbálni, amit csak kínálhat számunkra az élet.

A baj akkor kezdődik, amikor a fiatalnak bezáródik az érdeklődése és rászűkül egy-két dologra és nem változik. Maga a nem változás a gond.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyermekünk tizennyolc évesen is szóba álljon velünk és megossza zenei élményeit, akkor nem akkor kell felkapni a fejünket , amikor elkezdi magára zárni az ajtót és idegtépő zenéket hallgatni. Sőt! Még csak nem is azzal, hogy három évesen operába visszük. Ha valami biztosan megöli benne az zene szeretetét, az az, ha túl korán jut olyan „táplálékhoz”, amire a lelke még nincs felkészülve.

Kezdjük ott, hogy a pici gyermeknek (0-3 éves korig) nincsen szüksége semmilyen elektronikus zenére, sem a tv-re, amiből dől az erőszak, még a mesékből is a felkészületlen apró emberre. Próbáljuk meg őt minél inkább megóvni ebben az életszakaszban a külső ingerektől, mint számítógépes játékok, filmek, zenék, mobiltelefon és bármilyen más kütyü. Az ember felépítésének teljes figyelmen kívül hagyása vezetett ahhoz a merőben téves elképzeléshez, hogy minél korábban jut a gyermek bármiféle tudáshoz, annál könnyebben eligazodik majd az életben. Ma azt tartják a legjobbnak, ha a kicsi gyermek már az oviban három nyelven tanul, mert az anyanyelvvel egy időben tanult nyelveket mélyebben és ösztönösebben vagyis sokkal gyorsabban tanulja meg. Az életünk során soha többé nem tudunk olyan gyorsan és biztosan elsajátítani egy nyelvet, mint az anyanyelet egy és két éves korunkban.

Mire van szükség ehhez? Önfegyelemre és önzetlenségre. Azt kell odaajándékoznunk cseperedő sarjunknak, amiből látszólag nekünk sem marad sok: az időnket és a belső erőnket, hogy olyasmire figyeljünk, ami őt érdekli, és nem minket. A legtöbb mai szülő azt hiszi, hogy ami neki izgalmas, az izgalmas lesz a három éves gyermekének is, legyen az foci vb, vagy akciófilm. Ma már hajmeresztő filmeket engednek nézni még az ovisoknak is. Az úgynevezett kaland nem tilos négy éves korban. Amitől egy film korhatáros lesz, az maximum a szex és a horror. De azt kell mondjam, hogy a Shrek című rajzfilm negyedik része például felér egy horror filmmel, és nem igen csodálkoztam, amikor a moziban a mellettem ülő négy éves kislány a pánikroham szélén bámulta a vásznon a vadabbnál vadabb kalandokat.

A legnehezebb dolgunk talán pont a zenével van, mert itt aztán tényleg nem gondolnánk, mennyire el lehet vetni a sulykot egy kisgyermeknél. Hiszen az olyan magától értetődő, hogy mindig szól valami zene. Magunknál épp úgy elfelejtjük, mint a gyermekünknél, mennyire fontos szerepe van a csendnek az életünkben. A természet csöndes, finom, pezsgő zaját leszámítva, minden elektromos zaj hosszú távon káros hatással van az emberre.

Ezért ésszerű javaslat, hogy az egészen pici gyermek mellett még ne hallgassunk elektronikus zenét (Wagnert se. Sőt! Azt pláne nem.). Inkább vegyünk egy kis furulyát és azon játszunk, vagy ha van bármilyen hangszerünk, hagyjuk, hogy a kicsi játsszon rajta, ha kedve támad rá. Énekeljünk sokat neki és magunknak is. Az emberi hang a legtökéletesebb zenei hangszer, ami csak létezik. Köztudott, hogy gyógyító hatása van, ami akkor is érvényesül egy anya esetében, ha nem olyan tiszta és képzett a hangja, mint egy énekesnek. Ugyanolyan csoda ez, mint az anyai puszi egy fájó sebre, vagy ütés helyére. Az anyai puszi a legerősebb gyógyszerekkel is felveszi a versenyt, ha nem cinikusan alkalmazzuk, hanem igazi hittel.

Ma már nem titok, hogy a gondolkodásunk befolyásolja az eseményeket, melyek velünk történnek. Ezt bizonyítja az áldozati viselkedés, mely általában be is vonzza az erőszakot. Az utcán lopva óvakodó, szegett vállú, ijedt tekintetű potenciális áldozat szinte neonként világít a tolvajoknak, erőszaktevőknek. A magabiztos járású, egyenes hátú, erős léptű embert ritkábban támadják meg, mert nem lehet tudni, hátha ő lesz az erősebb. Az alacsony moralitású emberek éppúgy megérzik a félelmet, akár egy kutya, és éppúgy támadásra készteti őket.

Ha a gondolkodásunk pozitív, ha a hála és a szeretet a meghatározó a lelki világunkban és nem a panaszkodás vagy elégedetlenség, akkor nagyobb esélyünk van rá, hogy mindaz, amivel találkozunk, tetszeni fog nekünk.

Ez a viselkedésmód az, amit „átadva” egy gyermeknek, elérhetjük, hogy mindvégig nyitott és barátságos viszonyban maradjon velünk. Ha bízunk benne, ha időt szánunk rá, ha nem utasítjuk el, ha mi magunk is közel engedjük magunkhoz, ha mi magunk őszinték vagyunk.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

Rengeteg szülő azt képzeli, hogy joga van hazugságokkal védeni önbecsülését a gyermeke előtt. De a gyermek pontosan tudja, ha hazudnak neki. (Ez fordítva nem igaz. A szülők többségének fogalma sincs, milyen sokszor hazudik neki a gyermeke.) Az őszintétlen viszony erősen megmérgezi a kapcsolatot szülő és gyermek között. Ugyanilyen méreg a félelemkeltés vagy az erőszak. Ezek a mérgek megakadályozzák, hogy a gyermek meg akarja hallgatni a véleményünket. Ugyanis nincs rá oka, hogy figyeljen ránk. Nem lehet csak ebben vagy abban a dologban őszintén beszélgetni. Nem lehet megkövetelni a gyermektől, hogy tárja ki a gondolatait érzéseit egy olyan szülő előtt, aki maga is jó mélyen titkolja ugyanezeket.

A gyermeket tehát óvjuk meg a számára még nem alkalmas ingerektől. Biztosítsuk, hogy a saját tempójában ismerkedhessen a világgal, ne vegyük természetesnek, hogy amit mi nézni akarunk, az neki is való. (Lásd: foci vagy tv híradó, no pláne a reklámok.) Legyünk vele türelmesek, érdeklődjünk az őt érdeklő dolgok felé és szánjunk sok időt a vele való együtt létre. Tartózkodjunk a hazudozástól. A gyermeknek minden elmondható, csak mindig figyelni kell, hogy a korának megfelelő módon mondjuk el neki. Ne verjük és ne erőszakoskodjunk más módon, mert ez minden bizalmat megszüntet köztünk és közte.

Ha így nevelünk egy gyermeket, akkor minden hibánk és gyengeségünk mellett is megosztja majd velünk élete fontos eseményeit, nyitott lesz a mi véleményünkre és kíváncsi a tanácsainkra. És nem lesz olyan kor, amikor ez a bizalom megszűnik. Ne higgyük el senkinek, hogy az a normális, hogy kamasz gyermekünk látni sem akar bennünket, nemhogy tanácsot elfogadni. Ne higgyünk annak, aki azt mondja, az a normális, hogy a sarj mindent kipróbáljon, amit ellenzünk és amibe bele lehet halni. A gyermekünk lázadása mindig annak is a következménye, ahogyan bántunk vele és nem csak és kizárólag életkori sajátosság.

A zene kincsét úgy tudjuk vele jól megosztani, ha mi magunk értünk hozzá. Legyünk mi is nyitottak és érdeklődők az általa hallgatott és szeretett zenék felé. Nem kell mindent szeretni, de ne zárjuk el magunkat előle, mondván, hogy az hallgathatatlan. Mert akkor óhatatlanul is úgy fogja érezni a gyermek, hogy őt magát utasítjuk el. Ahogyan ezt mi is így éreznénk, ha valaki leszarozná a kedvenc zenénket. Pedig felnőttként pontosan tudjuk, hogy én és a zeném nem ugyanaz.

Az áramlás csak kölcsönös lehet. Ha mi nem figyelünk rá, amikor neki van erre igénye, akkor ne nagyon lepődjünk meg, ha ezt eltanulva ő sem figyel ránk, amikor mondani akarunk neki valamit.

Amikor négy éves lesz és elkezdhetünk neki hangszeres vagy énekes zenéket mutatni, akkor is óvatosan és lassan tegyük. Emlékezzünk vissza saját kicsi korunkra, amikor anyánkat a sírba kergettük azzal, hogy mindig ugyanazt a mesét kértük tőle. Mindig csak ugyanazt az egyet. Mert azt annyira szerettük. Soha nem untuk meg. Így működnek a kicsik. Nekik nem unalmas a századszor meghallgatott zene sem.

És amikor kamaszodik, akkor mutassunk neki sokféle, színes zenét. Minden területről, hogy szélesedjen az ízlése. Ne magyarázzunk meg a zenéket, hanem inkább kérdéseket tegyünk fel magunk is, neki is, megtanítva ezzel, hogy kérdezzen és kutasson. Ne ragadjon le az első kézenfekvő magyarázatnál. Kalandozzon, kíváncsiskodjon. Itt van a kalandok, az izgalmak, az egészséges félelemek és kihívások időszaka. Álljunk mellette és hallgassuk vele együtt a furábbnál furább, szebbnél szebb zenéket.

Az így nevelt fiatalból egészséges, örökifjú felnőtt lesz, akit fiatalon tart a kíváncsiság, az együttérzés és az életöröm. Olyan ember, akinek öröm lesz az együtt töltött idő, és nem csak a barátaival, hanem velünk, a szüleivel is. És vele együtt fiatalodunk vissza magunk is.

A cikk első része: Miért hallgat a gyerekem "rossz" zenét?